Új korszak kezdődik a Shoryúmon Dójóban

A ’szokatlan, de örömteli dolog’ megtörtént. Sokan láttátok, tanúi vagytok. Megismételt köszönet illeti a már múltkor megdicsért Günthert. Honlapunk elkezdte új életét, és csak remélni tudom, hogy hosszú életű lesz. Rajtunk – rajtatok is – múlik. Hogy mi a titka egy hosszú ideig és jól működő honlapnak? A titok a következő mondatban van, és ha azt betartjátok, akkor a titkot nyugodtan lehet akár másolni is – reménykedünk, hogy lesz mit – és ez még pénzbe sem kerül. (Na persze ezt csínján kezeljétek, mert bár ára nincs, de regie költsége, az persze azért van, igaz, személyre szabott és így megoszlik, közös teherviselésnek is hívják), de az már olyan, amire szívesen áldoz az ember, ha értelmét látja.  Szóval szerintem ez lenne az: Ha rendszeresen edzünk, járunk edzőtáborokba, ha részt veszünk versenyeken, ha tovább képezzük magunkat, ha meghívunk más karatésokat – főleg, ha mestereket -, illetve azoknak az eseményeknek aktív részesei leszünk, akkor az életben tartja majd a dójót, a klubot, a közösséget és talán segíti majd a nagyobb közösség, a szövetség munkáját is. Persze kereshetünk még tovább okokat is, csak az nehogy elvegye az időt az előbb felsoroltaktól, mert akkor megfordul a folyamat.

Igen, most ezen a honlapon – www.karatestudy.eu – olvasgattok, és akkor találtok csak új dolgokat, ha a dójó-élet rendben folydogál. Edzeni edzettünk eddig is, mikor többet, mikor valamivel kevesebbet, de meg kell tanulnunk alkalmazkodni. Nem, nem adhatjuk fel, a céljaink jelölik ki az utat, de buta ember az, aki nem veszi észre, hogy egyszer csak kevesebben vannak mellette, vagy esetleg már nem ugyanazokat a „szagokat”, illatokat érzi, tapasztalja egy edzés végén. Igen, az idő múlik, változik, és még azzal is meg kellene birkóznunk, hogy talán még mi magunk is változunk. Ahogy múlik az idő, egyszer csak azt látjuk, hogy kettő van belőlünk. Az egyik, hívjuk ’belső én’-nek, aki szinte ugyan az, mint eddig, és aki talán még egy kicsit fiatalodik is, az olyan valami, mint a láthatatlan ember. Nincs teste, de a lelke, a szíve, a szándéka, akarata szinte ugyanaz, mint az elmúlt 40 évben. Furcsának tartja, hogy már nem mindig úgy tekintenek rá, főleg a fiatalok (meg a lányok), furcsának tartja – és valójában nem is érti -, hogy alaposan meg kell gondolni, hogy mit mond, mert lehet, ha cselekvésre kerül a sor, akkor már a dolgok felismerhetetlenek lesznek (a jódan már lejjebb kerül és néha még chudan sem nevezhető, a gyors mozdulat, nem biztos, hogy mindig időben érkezik, és még talán néha az is előfordulhat, hogy a deai-ból bizony go-no-sen lesz, ami tekintve, hogy a védés nem volt betervezve a programba, így a könnyed győzelemből egy fájdalmas és kicsit szégyenteljes vereség is lehet). Ha ezekkel a lehetőségekkel nem számolunk, akkor egyre többször kell majd elnézést kérnünk, egyre gyakrabban kell változtatnunk a módszereinken és egyre többször leszünk részesei olyan helyzetnek, amibe eddig csak a többieket szoktuk hozni. De ezzel még viszonylag könnyebb együtt élni, na de mi van a másik énünkkel?

Őt hívjuk ’külső én’-nek. Na, őrá lassan már rá sem ismerünk. A külseje is alaposan megváltozott, de azt még kezelhetjük valahogy, ha eléggé jóban vagyunk magunkkal – és ha eléggé elnézőek is, na de néhány dolgot érdemes egyre jobban elkerülni. Mérlegre már egyre kevesebbszer lesz szükségünk, már a magasság-mérőt sem kell olyan magasra kalibrálni, mint régen. Az edzésen bizonyos szavakat  egyre kevesebbszer akarunk kimondani (pl. lazítás, ushiro-ura-mawashi-geri, vagy kento, …). Persze miközben ez igaz, közben győz a józanész, győz egyfajta ’bosszúvágy’, és a korábbinál lehet, hogy mégis gyakrabban használjuk őket, mintegy próbára téve tanítványainkat, akik igazi célpontjaivá válnak az elvárásainknak. Ez nem csak menekülés, de egy nagyon is helyes viselkedés, hiszen az a valódi feladatunk, miközben jó lenne, ha maradna időnk magunkra, saját magunk képzésére is, hiszen hosszú távon az a hitelesség egyik fontos eleme.

De még ez sem elég, hiszen van még egy fokozata a veszélynek, ha a két ’én’ egyre jobban távolodik egymástól. Van persze jótanács, amivel a tanítványokat lelkesíthetjük: „Ne öregedjetek meg – persze fiatalok se maradjatok”. De sajnos a tanítványok csak tanítványok, és persze nem hallgatnak az ősz öreg mester tanácsára!?

Jól gondoljátok, a fenti ének nem valós személyek, ha véletlenül mégis láttok valami egyezést, találkoztok valami hasonló jelenséggel, az csak a véletlen és a képzelet műve!

Ez az egész csak azért jött elő, mert elkezdtem magam duplán látni. Nem, nem csak a Keiko Osame másnapján, az unicum támogató hatására történt meg, de sajnos már a dolgos hétköznapokra is jutott ezekből az élményekből. Két lehetőség adódott, amiből végül csak a másodikat tartottam elfogadhatónak – nem mindenki kitörő örömére -, megpróbálok együtt élni mindkettővel, sőt, néha még azon az álmon is dolgozok, hogy egyszer még a két én közel kerül egymáshoz. Az eredmény még nem látható, de egy karatés soha nem adja fel.

Viszont az élet belekényszerít bennünket régi-új dolgokba. Most éppen egy kezdőcsoportot kellene összehozni, nagy kérdés, hogy ennek mi a realitása. Csak az egyik kérdés az, hogy lesz-e elég jelentkező, a másik új igény az, amire az utóbbi időben nem volt szükség. A buddhista főiskola (TKBF) óta nem volt igény, hogy elejétől kezdve a munkát eljussunk valahova, hiszen az esetek és a személyek többségében csak a további fejlődés biztosítására, egyfajta hibajavításra kellett koncentrálni (vagy talán lehetett?). Most viszont újra az alapok építésével kell kezdeni, és arra valami értelmeset, használhatót építeni. Elkezdünk dolgozni rajta, de az eredményre és a válaszra majd később kaphatjuk meg a választ. Azért a folyamatról majd néha beszámolok, noha a folyamat tervezhetősége – így alkonyat táján – már elég bizonytalan, akkor is, ha azzal nem foglalkozunk (az csak paradoxon, hogy ez a mondat éppen ezt cáfolja!).

Óhatatlanul eszembe jut, hogy én miért kezdtem, és jó lenne tudni, sokat segítene, ha pontosan tudhatnám, hogy a mai kezdők miért is adják erre a csodálatos valamire a fejüket, feláldozva idejüket és energiájukat. Ha sikerül megfejteni, akkor az segítheti ezt a vállalkozást is.

Szóval ezért is hívom ezt új időszaknak a Shoryúmon Dójó életében, és talán néhány új karatés rátalál erre a helyre, és szép lassan beépül majd a kis közösségünkbe, ez élteti vállalásomat.

Azért az időpont is speciális, hiszen a környezet némileg megváltozott. Bevallom, mi hirtelen nem kezdtünk álmokat dédelgetni, amikor a karate olimpia sportág lett. Bár van véleményem róla, de nem utasítom el egyáltalán, de abba az eufórikus hibába sem estünk, amit egyre több helyen tapasztalunk. Hirtelen feláldoznak mindent, hirtelen az teljesen rossz lesz, amit eddig csináltak (hogy a tetteikkel ezt mondják, azt észre sem veszik) és csak az új lesz elfogadható számukra. Nagy hirtelen elfelejtik a múltat, függetlenül a nyomoktól, amit nem tudnak eltüntetni, de ez a viselkedésüket egyáltalán nem zavarja. Azt hiszem valamennyien találkoztunk már ilyen példákkal, melyek mostanában sokasodnak. Mi egy kicsit bátortalanabbak vagyunk, ezen a téren kicsit régimódiak is, így talán még tiszteljük is azt, amit csinálunk – persze van is miért, így ez egyáltalán nem megterhelő, hiszen joggal hiszünk az ippon shobu értékeiben, ezek ma is élőek, ezt még az elmúlt 70 év nem cáfolta. Persze nem vonjuk kétségbe semmi más létjogosultságát, sőt, kíváncsian figyeljük a történéseket, változásokat, elgondolkodunk minden olyan részleten, ami új, és megpróbáljuk megérteni a miértjét. Őszintén bevallom, ha látunk valamit, ami valamennyire kompatibilis azzal, amit mi csinálunk, vagy azt tudja segíteni, kiegészíteni – és ha az nem sért szabadalmi érdekeket -, akkor azért azzal foglalkozunk, azzal még a Shoryúmon Dójóban is jó eséllyel találkozhattok. Remélem ez hosszútávon így marad.

Értékeink is változnak, azt is észre kell vennünk, miközben a környezet sok oldalról szorongat, néha fojtogat bennünket. Hiszek az ippon shobu fennmaradásában, értékeiben, de mi biztosan nem emelünk kerítést más értékek előtt, nem úgy szeretnénk az ippon shobut életben tartani.

Átmentem az első bejegyzés záró gondolatát:

Találkozzunk az edzéseken. Ajánljátok honlapunkat és ajánljátok edzéseinket másoknak is.

ősz öreg sokadszorújrakezdőajóésújdolgokranyitottdemégislojális mester (oom_2/180909)

A bejegyzés képei csak illusztrációk, nem tudják visszaadni a bejegyzésben szereplő ’én’-ek jellemzőit és lényegét.

Képeinken a volt, a jó lenne, és a szomorú valóság küzdenek egymással, és a Ti, az olvasók jóindulatával.