Silence 1
Bevezető – A csendről – több részben
Igen, hosszú volt és csak a honlapon nem történt semmi. A háttérben minden ment tovább, nagyon is sok minden történt – innen lesz a több rész. Mert egybe nem férne bele, de nehéz is lenne egy egységes szerkezetbe összefoglalni. Kérem, fogadjátok el, hogy végre (na persze nem egyik pillanatról a másikra, mert időre van szükségem) a honlap is, a dojo is és én is utol érjem magam.
Pontos időrendet ne várjatok, egészen más a főrendezője ennek az időszaknak, nézzétek el nekem.
Silence 1.
Szeretem a csendet, bár egy idő után tud zavarni is.
Többféle csend van (hosszú, rövid, váratlan, hirtelen, tudatos, kikényszerített, véletlen, erőszakos, tervezett, stb. és biztosan van még ezen kívül is bőven).
Amiről most beszélek, az váratlan volt, váratlanul jött. Nem volt tervezhető. Igaz kötelező sem volt, valójában nem is kellett volna, hogy legyen, de mégis logikusan következett. Csend lett, mert vannak pillanatok, amikor a szavak nem sokat mondanak. Tudom, máskor sem biztos, hogy hatásosak, bár amikor leírjuk, akkor a remény mindig ott van a szavak mögött, sokszor a szavak között.
Hosszú volt, talán a kelleténél hosszabb, de az ember figyelme nem tud mindig sokfelé fókuszálni. Így is nem kevesen – szerintem sokan – foglalkozunk a szükségesnél egyszerre több dologgal.
A csend sokszor szükséges, és persze eljön az a pillanat is, amikor meg kell szakítani. Meg kell, mert a csend – ha jó volt a timing -, akkor először hatásos, majd a megszokás átveszi a helyét.
Talán az nem meglepő, hogy a csend nem mindig jár együtt a nyugalommal, hogy ami kifelé béke, az befelé nem mindig tud úgy is működni.
Persze a megszólalásnak is oka és feltétele kell, hogy legyen. Reménykedem csak, hogy most alkalmas a pillanat.
154,56 – 0,14
Az alap ok még nem szűnt meg, de talán pár hónap és már nem beszélhetünk róla, gondoltam. Ez jó hírnek tűnt – nekem az volt mindenképpen -, de akit előtte sem érdekelt (miért is kellett volna), az azt sem veszi észre, hogy vége lett. Ez nem baj, hiszen vannak dolgok, amik minket érintenek, amiket nekünk kell (kellene) megoldani egyedül, amiben érdemes magunkra számítani, miközben a mai Mo-on nagyon is kaphatunk fontos segítséget (időben, költségben) – és VIP ’vendég’ még így sem lesz belőlünk, vagy nem mindenhol.
(Pár napja tudtam meg, hogy ez nem is ennyire egyszerű dolog)
Fortuna
De itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen a világ nagyon furcsa. Amikor bajba kerül az ember, akkor néha (sajnos nem mindig és nem mindenkivel) történik valami, ami nem várható, ami nem tervezhető, amit a hétköznapokban talán csodának hívhatunk. Velem is megtörtént, mégpedig egy kevésbé jó dolog után. Egy olyan után, amit ha meg tud az ember, akkor az első gondolata semmiképpen nem egy közép-, vagy hosszú távú terv összeállítása.
Akkoriban persze nem ez volt az egyetlen dolog, ami nehezítette az életem. A jelek megjelenése után több hónap ellenállás végén megadta magát az, ami nélkül szinte ’a wc-re sem jut el a magamfajta ember’, és amire minden nap szükségem volt, hogy édesanyámat lássam, naponta ételt vigyek, és a szükséges időben odaérjek, hogy a napirendem se boruljon fel túlzottan.
Édesanyám, aki már régóta egyedül élt, eltörte a combját, igen, majdnem ott, csak pár centivel a combnyak alatt. 90 év felett, ebből nem könnyű jól kijönni, neki sem sikerült, hiszen a lakás fogságába került. Szóval létfontosságú volt, hogy naponta el tudjak menni hozzá, és ez került veszélybe, vagy legalább is majdnem megoldhatatlanná.
Amikor vannak barátok a közeledben, akkor észre sem veszed, de formálódik a megoldás is. Egy, az életemben nagyon fontos ember kisegített egy kölcsön-négykerekűvel, így a feltétel továbbra is biztosítva maradt.
De ezzel a szerencse még csak kóstolgatott, ami olyan jól sikerült, hogy pár hónap múlva teljes erővel bekopogtatott. Mit bekopogtatott, egyenesen rám törte az ajtót. A háttérben 14 jó ember, 14 szinte érthetetlenül jó ember, 14, a segítséget nem méricskélő ember létrehozta a csodát, ami aztán begurult az életembe. Azon a napon nem értettem, hogy amit addig tudtam az életről, az bizony kevés, mert bizony más is tud lenni.
Történt már velem csoda korábban is, de akkor még rokonságban voltam vele, hiszen társulva szüleimmel a lakásomhoz juttatott. Előtte 4 év alatt 6 helyen laktam, így talán érthetőbb, hogy annak éltem meg. Később adódott egy másik is, egy igazán nagynak látszó, amit viszont nem fogadtam el az élettől. Egy ház építéséhez kaptam volna nagyobb (igen nagy) ajándékot, amit akkor lelkiismereti okokból nem tudtam elfogadni. Ez a végére el is rontotta a kapcsolatomat azzal az emberrel, akitől nagyon sokat, nagyon fontos dolgokat tanultam. Aki, ha sok mindenben másképpen működött is, mint én, de rengeteget tanultam tőle, olyan példákhoz jutottam, amivel sikerült a világot jobban megismernem, és ezen ismeretek nélkül sokkal rosszabb lenne az életem. Vele olyan 10-12 évet töltöttünk együtt (nem nő volt, de ne gondoljatok rosszra, mert sem ő, sem én nem voltam soha alkalmas arra), ami a mai napig a legnagyobb hatással volt rám. Sajnos már ő sincs közöttünk, és olyan okból, amiről még a későbbiekben szó lesz.
Amikor ez a csoda megtalált, akkor kiderült, hogy mint általában, ennek is volt vagy 2-3 szervezője. Amikor ezzel szembesíttettem, akkor nagyon nehéz 1-2 óra köszöntött rám. Sajnos a körülmények sokat változtak az életemben, így végül a korábban a házzal kapcsolatos büszkeségemet le kellett (?) győzni – mai napig nem tudom, helyesen tettem-e – ahhoz, hogy az életem minősége és a lehetőségeim a problémákhoz alkalmazkodni tudjanak. Önző voltam, az utóbbi évtizedekben nagyon kevés alkalommal, de ezt őszintén be kell vallanom. Mégsem bántam meg, talán kiderül a későbbiekből.
Szóval 13+1 ember, ez a plusz egy, aki ’szinte’ ismeretlenül csatlakozott hozzájuk, tehát 14-en szülték a csodát, amiről nem hogy nem álmodhat az ember, de valójában nem is érti, hogy hogyan jöhetett létre. Ez is egy olyan pillanat, ami ugyan zavarja is az embert, mégis olyan hatással van rá, hogy bizony átír sok élményt, megszüntet kételyeket, és persze jelent egy hatalmas felelősséget is, mert vajon tud-e, képes-e ebből a csodából bármit is visszaadni. Vissza, ha lehet nekik, ha nem másnak, de ez a felelősség már többé nem változik. Úgy, mint sokan, én sem gondoltam korábban, hogy létezik ilyen önzetlenség akkor is, ha szinte biztos lehet valaki a viszonzatlanságban. Pedig létezik, vannak ilyen emberek, a tiszteletem és hálám örökké velük marad, a szívem őrzi személyüket.
Azért milyen az élet! Az anonimitást most mégis részben megtöröm, elnézést a többiektől.
Az előbb említett csoport plusz 1-edik tagja nem csak segített, de egy másfajta példát is adott. Ő volt az, akinek kb 10 éve azt mondták az orvosok, hogy van még fél éve hátra. Ő volt az, aki nem hitte el, aki tett is ellene, és az általa megtalált szerek használata sok ember problémáját tolták ki igen jelentős mértékben. Szóval ő a segítségen kívül, példát és reményt is adott. Sajnos a sok áttétel 10 év kemény munkájával végül legyőzte. Legyőzte az emberiességet is, az önzetlenséget és a jóságot is, de ne engedjük, hogy végül a mi hitünket is legyőzze.
Tisztelet a jóságért, tisztelet az önzetlen segítőkészségért, tisztelet a szeretni és hinni tudásért, és mindezekért együtt tisztelet az embernek, tisztelet Pálfi Attilának! Emléked sokunkban megmarad, Nyugodj Békében!
ősz öreg szerencsétlenszerencsefiamajdörökkéhálás mester
