Karate – Olimpia

Eljött ez az idő is. Hosszú harc volt, akik vívták, azok nyertek. Már csak azért kell drukkolnunk, hogy a karate is nyerjen. Én drukkolok.

Most az őszinteség szavai jönnek:

Ha anno megkérdeznek, kerüljön-e be a karate az olimpia programjába, én bizony nemmel szavaztam volna. Egyrészt ismerjük az olimpiai mozgalom ’fejlődését, amit azért nehéz bármelyik sportágnak kikerülnie. Ismerjük, ismertük a mai wkf karate és elődjének a viselkedését, a versenykarate folyamatos, alig követhető fejlődését (alig, mert gyakran változott, egyébként pont a változások sebessége és milyensége intett óvatosságra), és persze, aki ismeri, elismeri és értékeli az ippon shobu értékeit, annak alapból kötelessége a bizalmatlanság. Persze az idősebbek ismerik az olimpiáig vezető utat, de nagy megnyugvást a taekwondo olimpiai szereplése, illetve annak a taekwondora gyakorolt hatása sem adhat.

No de félre a kötelező óvatossággal, bizalmatlansággal, nézzük a tényeket, illetve a tényleges tapasztalatokat.

Az ide vezető út egyrészt hosszú volt, hiszen már az 1970-es évek végén dolgoztak azon, ami 2020-ra valóság lesz. Másrészt mozgalmas is, mert a XX. század elején lett a karate, a közepén elkezdődtek a versenyek, az volt az ippon-shobu. Telt múlt az idő, lett sanbon-shobu is, változott a pontértékelés módszere, alakították a bírók is. Először négy, majd csak kettő, ők voltak, akik tükör-bíráskodtak. Utána bővültek, már hárman voltak, kicsit korlátozott mozgással. WUKO helyett jött a WKF, már nem volt mindegy, hogy milyen technikával próbálkozunk, mert a karate egyik fele (a kéz) elvesztette eredeti súlyát, már csak a harmadát érte, mint egy fejre végrehajtott rúgás, viszont ha valaki csak derékmagasságig tudott felrúgni, bizony nem reménykedhetett csak a 2 pontban. Eljött a fogások, dobások időszaka, ami eléggé megváltoztatta az addig ismert karatét. Megváltozott a távolság, igaz, aki ügyesebb és kreatívabb volt, az bizony igen látványos akciókra volt képes. Közben fehérnek hívtuk a kéket, míg a másik fehér piros lett. A színek megmaradtak, de legalább kék lett a kék. Újra 5 versenybíró lett, majd persze változott az értékelés is. Szerencsére azért változtak a versenyzők is. Fizikailag egyre jobban felkészültek, egyre gyorsabbak is lettek, így mára – bár értékében nem – visszajöttek újra a kéztechnikák is. Az olimpia óhaja észrevetette a hosszú fogások általi zsákutcát, amit szerencsére már felszámoltak. Persze ma már elnevezésekben is elkezdtünk hasonlítani a már régóta olimpiai sportágnak számító judora. Vannak indokolt, jó változások, vannak – szerintem – olyanok, amik ma még igencsak bizonytalan sorsúak. Van még formagyakorlat, igaz a verseny eléggé ’önjáróvá’ tette a katában lévő technikákat. A végrehajtás, a funkció már nem számít annyira, elég, ha a végtermék hasonlít, a hogyan már sokkal kevésbé. Ne hallgassuk el, hogy például a csapat kata versenyszám döntőjében kötelező bunkai bemutatás (enbu) nagyon látványos, élvezetes tud lenni (igaz bántó is, amikor úgy szaltóznak, hogy a másik még csak gondolatban hajtotta végre azt az akciót, amitől a bizonyos mozgás kiváltása lenne elvárható. A legjobbaknál mostanában komoly javulás látható).

Mára véglegesedni látszanak a szabályok. Újabb lépés (gesztus) az olimpiának a kata új pontozása. Aki nem hallotta, külön lesz majd a ’Technical and Athletic Performance’ pontozva. Alapból ez rendben is van, csak nehogy a bemutatás vigye el a prímet (annak is egy bizonyos része) – nagyon a korcsolyára hajaz a megoldás és már ma is sok versenyzőnél háttérbe szorul a mozdulatok értelme, és az annak megfelelő végrehajtás.

Beszélni kell a „videó bíróról” is pár szót. Az olimpiai élő közvetítésnek nem túlságosan kedvez, hogy az eleve nem túl hosszú küzdelmet többször megszakíthatják. Egyébként meg is teszik (ez lehet akár taktikai jellegű is, ha elég ügyesek). Láttunk azért olyan közvetítést már eddig is, hogy még így is megadásra kerül 1-1 pont, ami mondjuk pl. a távolság miatt nem lett volna megadható. Mondhatnánk, hogy emberek vagyunk (tudjuk, a videó sem teljesen tévedhetetlen, hiszen a felvétel szöge, a kamerák száma nagyon is befolyásolhatja. Engem még egy dolog zavar, a versenybírók azonnali döntését kiváltja, ez azért negatívan is hathat a bírókra. A fociban talán nagyobb az indokoltsága, a gólvonanál mindenképpen, mert a gólvonalon elhelyezett kamera pontosan megmutathatja a labda valós helyzetét. Itt azért ez bonyolultabb. Persze nincs elég infóm, ezért én csak találgatom. Az talán nem túl bonyolult jóslat, hogy így van esély arra, hogy inkább felvételről közvetítsenek 1-1 karate mérkőzést, esetleg döntőt, de ez is csak feltételezés. (Az utolsó olimpia után a Taekwondo-ról már alig láttunk felvételt, míg az első alkalommal az jóval részletesebb volt. Az olimpia „beárazta” a sportágat, hiszen ott azért elsősorban kereskedelmiek a szempontok)

Na de átszaladtam az előzményeken és mindenképpen megadom az esélyt arra, hogy a karate ne vesztesen kullogjon el az Olimpia után. A Taekwon-do-nak nem volt ekkora szerencséje.

Közben be kell vallani, hogy mindenképpen elindított egy pozitív hullámot érdeklődés terén, és ez kihat a karate teljes spektrumára. Nem nagy szerencse, hogy egyidőben szinte minden körülmény ellenünk van, de ez sem először történik meg.

Beszéljünk még egy kicsit az Olimpiai karatéról. kevesebb a kategória, súlycsoport és csak 10-10 lesz a versenyzők száma. Nem lesz csapat versenyszám. Ez azért erőteljesen leszűkíti az esélyeket. Még az a kör sem lesz nagy létszámú, aki egyáltalán reménykedhet. Néhány nagy verseny izgalmas lesz, talán a rendező országnak jobb esélyeket ad, de a többség világverseny és Premiere League nélkül marad. Aki szeretne, az bizony komoly anyagi áldozattal tud majd részt venni ezeken a versenyeken. Ne hallgassuk el, hogy a 10 főbe is milyen nehéz lesz bejutni, hiszen az olimpiai rendszer miatt még várhatóan szabad-kártyás résztvevők is lesznek.

Mi marad a nagy tömegeket megmozgató egyéb versenyekkel, a tömegekkel? Marad a remény, ami a többség részére irreális álom-kergetés marad.

Vajon ezzel a mai vezetők tudnak-e majd mit kezdeni? Esetleg tovább kísérleteznek a szabályokkal, hogy eleget tegyenek az általuk elképzelt és felállított követelményeknek? Vajon milyen változások lesznek a következő kb. 6 évben (előlegezzük meg, hogy az tókiói olimpia előtt már nem rúgják fel újra a szabályokat). Talán a pontokhoz, értékeléshez nem nyúlnak. De azért én nem nagyon lepődnék meg, ha előbb-utóbb valaki együtt tenné be a mosógépbe a kék (bocsánat, ’ao’) kesztyűt a kumités gijével. Mire kiveszi majd, bizonyára kék lesz, és akkor a judo kistestvéreként leszünk jelen a médiákban.

Talán még a kumite változhat meg, esetleg bevezetik a 2 félidőt, vagy esetleg 3 harmad lesz, frissüléssel, edzői tanácsokkal, az abba belehallgató kamerákkal, talán a ringet, vagy a határozottabb lezárást elkerülhetjük. Amennyiben nagyon nem lesz igazam, akkor sem sértődöm meg, inkább további reményt látok majd arra, hogy maradt még egyfajta józanság a vezetőinkben.

Mi történik itthon? Itt is felpezsdült valami, de szerintem a többség nem tudja és nem érti, mi.

Megjelentek a nagy ’tradicionális’ (nem a karatéban vívták ki ezt a rangot) egyesületek, akik főleg a foci, illetve néhány olimpián sikeres sportág révén vésték be nevüket a magyar sport történetébe.

Az esetleges olimpiai szereplés mozgatta őket, természetesen áldoznak is rá. Alapjaiban ezzel nincs nagy baj. Mi történik a tehetséges, fiatal karatésokat felnevelő egyesületekkel. Rövid úton elveszítik a legtehetségesebb versenyzőiket, akikbe rengeteg munkát öltek. Pénzt, azt kevesebbet, mert az nem volt nekik (ha lett volna, megtartják őket). A néhány nagy egyesületbe koncentrálódnak a jobb versenyzők, ezáltal a magyar sportban otthonos elosztás – ha kicsit más nagyságrendben is, de rájuk vonatkozik majd a karatéban is.

Ezt a pénzt elköltik majd néhány versenyzőre, az őket segítő szakemberekre – nem kérdés, hogy ma már a kiemelt teljesítményhez kimagasló és sokrétű szakmai munka társulhat csak, de … és itt van még nagy kérdés. Az egyik, hogy vajon jut majd valami azoknak a kluboknak, esetleg szövetségeknek, akik az utánpótlást adták, adják?

Átgondolta ezt valaki? Lesz hozzá elég józanság, mértéktartás, hogy ’ne vágják le azonnal az aranytojást tojó tyúkot’? Hát ez nagy kérdés, rövidesen választ kapunk rá. Az eddigi tapasztalatok alapján ezt az összeget nem tervezném be a következő 5 év költségvetésébe. De persze ne legyen igazam, legyek egy feleslegesen bizalmatlan vészmadár, csak valahogy biztosítsuk az egyébként értékes szervezetek hosszabb-távú működését, ami ma még egyáltalán nem biztosított, legalább is központilag nem igen teszünk érte.

Visszatérve az olimpiához, azért szerencsések is vagyunk. Az mindenképpen szerencse, hogy a japánok szerezték meg ezt a lehetőséget. Nem lehetünk biztosak – persze ki sem zárhatjuk -, hogy ha nem ők, akkor vajon a kata a programba kerül-e? A Taekwondót kvázi „megtizedelték”, mi még csak egy erőteljes karcsúsításnál tartunk. Persze akár pozitívnak is gondolhatnánk, hogy csökkennek a súlycsoportok, de kötve hiszem, hogy ez a kiinduláshoz való közelítést jelentené.

De talán van esély. Egyrészt ez a fajta ’fejlődés’, változás szinte elkerülhetetlen, csak az időpont volt kérdéses, és a legfontosabb, hogy mi hogyan viselkedünk, hogy állunk hozzá.

Amíg lehet és indokolt, addig örüljünk és bízzunk egy eredményes bemutatkozásban. Közben ne feledkezzünk meg, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, mit szeretünk és – talán nem nagyképűség -, hogy mire vagyunk hivatottak (mit vállaltunk fel).

Hiszem, hogy a tradicionális karate, az ippon shobu kumite és a sportkarate megfér egymás mellett. Az nem kérdés, hogy hatnak egymásra, eddig is így volt, igaz nem egyenlő arányban. Csak a mértékét, módját kell tudnunk kontrollálni. Tudni kell, mert az értékek nem teljesen ugyanazok, még ha próbálják is azt velünk elhitetni. Amit érdemes, ami jó, azt bizony át kell venni, meg kell tanulni, viszont az alapértékeket meg kell tartani, hiszen azért szerettük meg, azért áldoztunk rá és az jelenti benne az unikumot.

Az alábbi néhány képen Nishiyama Hideteka mestert látjátok (1928.10.10-2008.11.08), aki kb. 35-40 évvel ezelőtt munkálkodott a karate olimpiára kerülésének a lehetőségén. A Tradicionális vonal képviseletében egyeztetett a WUKO-val, hogy egymással megállapodva kérjék a NOB elismerését. Ennek keretében többször járt Magyarországon és tárgyalt Dr Csanádi Árpáddal, aki hosszú ideig az olimpiai programok felelőse volt, mint a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) programbizottságának elnöke, a végrehajtó bizottság tagja, majd a NOB sportigazgatója. A tárgyalások mellett mindig szakított időt a magyar karatésok oktatására is. A folyamat végül akkor zárult le, amikor megállapodás hiányában a NOB a WUKO-t ismerte el az 1985-ben.

ősz öreg aváltozásranyitottdeazértékekrekényesakaratétóvóazértaggódóéstalántevő mester