A felkelő nap országában

Eltelt 2 év. Eljött az idő. Munkámnak és a szövetségnek köszönhetően el tudtam menni újra.

Ezek az utak sztenderdek és mégis mások. Sajnos egyre jobban. Ennek egy oka van – én magam. Pontosabban a lábam. Most nem elsősorban a szakmai dolgokról írok, arról még külön beszámolok, de persze ez az írás sem tud, és nem is akar nem a karatéról szólni.

Az edzések jók, a mesterek jók. Nem, nem unalmas, noha egy idő után nem sok az igazán új, DE AZÉRT VAN, csak észre kell venni. Na és persze, bár vannak jól körül írt szabályok, azért ami nem változik, ott is mindig van új is, hacsak egy bunkai, vagy egy-egy apró részlet. Szerencsére, ami maradt, a régi az is azért más, ha másért nem, akkor kicsit másképpen csinálják.

A mesterek ugyan nagyjából ugyanazt tudják, tanítják, mégis mindegyikük mozgása különbözik is, kicsit mások a hangsúlyok, és ha ezeket észrevesszük, akkor már eleve nem élhetjük meg ezt a 4 napot unalmasnak. Természetesen a mesterek is emberek, de ez a megállapítás nem ment fel senkit automatikusan. Sokszor hallottam már, hogy ’a pénzemért igen is mutassanak többet’! Mit is? Mit jelent itt a pénz? Igen, mindennek ára van. Mi mindig megfizetjük, és az ellenérték természetesen nem csak rajtunk múlik. De nem is mindig csak máson. Vajon mi mindent megteszünk? Vajon mi csak a pénzzel megvásárolhatunk mindent? Tanítást, ismereteket, mestereket, mindent? Én azt hiszem nem. A pénzért jár az alapszolgáltatás! Igen, az jár, hiszen az Economy osztályon is jár az, hogy a géppel együtt időben eljussunk az áhított helyre, és ez nem lehet kérdés. Mi néha erre az osztályra váltunk jegyet, de közben a Business osztályon szeretnénk utazni. Sokszor még ez is lehetséges, azonban ezért már nekünk is tennünk kellene. Nem, ez már nem pénz kérdése. Itt már nekünk is bizonyítanunk kell(ene). Bizonyítani, hogy értjük az alapokat, bizonyítani, hogy mi is akarjuk. Bizonyítani, hogy nem csak a városnézés miatt jöttünk ilyen messzire. Összefoglalva bizonyítani, hogy ÉRDEKEL bennünket. Biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben még értékesebb lehetne egy-egy ilyen tábor.

Miből gondolom, hogy nem így van? Sajnos könnyű kontrollálni és a külső jelei is azonnal mutatkoznak – Jó, színvonalas, korszerű és kiválóan kivitelezett, bemutatott az, amit kapunk és a bemutatás után (akár a többszöri bemutatás után) is sokan vannak, akik ezt figyelembe sem veszik. Továbbra is azt csinálják, amit szoktak, úgy, ahogy ide jöttek. De legjobban a vizsgán mutatkozik meg mindig. Amikor még ott sem úgy csinálja valaki, amikor a sokadik vizsgaalkalom után sem tud az egyszerű kérdésekre válaszolni, az ugye szerintetek sem az abszolút érdeklődés és hozzáértés jele? Azért minket sem kerül el teljesen ez a probléma. Amikor a világ – tudás szerinti elitjének – vezető karatékái eljönnek hozzánk és bizony sokszor nem tudnak nyomot hagyni, vagy nem eléggé mélyen (pedig itthon nem igazán beszélhetünk a mesterek ambíció-hiányáról).

Ne gondolja senki, hogy az előzőekkel kapcsolatban csak másokat hibáztatok (bár az sem biztos, hogy ez hiba, lehet, csak az igazi érdeklődés általános mértékének megváltozása – a régi értelmezés szerint a hiánya). Nem gondolom, hogy egy béna, a feladatot már rendesen elvégezni nem tudó valaki megfelelő ambíció a mestereknek, de azt hiszem ez sokkal elviselhetetlenebb az ’érintettnek’. Mit is akartam ezekkel mondani? Talán csak azt, hogy a Japán mesterek is emberek, másrészt bármit kap az ember, annak az értéke nem csak a belefektetett pénzen, hanem a fogadókészségen, annak a minőségén is múlik. Persze ez nem menti fel az esetlegesen silányabb ’árut’, vagy akár a nem méltó ’csomagolást’.

Még egy kicsit továbbgondolva, bárkinek és bármikor lehet gyengébb pillanata (most is volt), de véleményem szerint abból is (mindenből) lehet tanulni. Ezt ajánlom mindenkinek, mármint, hogy a negatív dolgokból is tanuljunk. Nem mindig (sőt soha) nem a feladás, elengedés a legjobb megoldás, a karatéban biztosan nem. Hogy én most mit tanultam ebből? Egyrészt azt, hogy ha lehet, nagyobb érdeklődéssel kell hozzáállni, bármi is van a háttérben. Ha ez nem megy, akkor minél kevésbé szabad csak kimutatni. Ez nem csalás, de olyan alap, amivel az ember tartozik a többieknek. Sajnos a tartalom nem mindig írja felül a módot, a stílust, viszont a kegyes ’csalás’ nagyban tudja emelni a többiek komfort érzetét, élményét, ami azért minden pénzt megér. De a körülmények is rengeteget számítanak. A karatéban nagyon fontos a vizuális élmény. Ennek a feltételeit valahogy meg kell teremteni, illetve arra szerencsés odafigyelni. Szerintem a tényleges szakmai anyagon, élményen kívül ezek is hasznos tanulságok lehetnek azoknak, akik oktatással is foglalkoznak.

Már nem szeretek annyira utazni, mint régen. Nem csak az ismert dolgok miatt, sajnos a 10 óra nekem ma már akár 15 órának is tűnik (legalább is annak élem meg). Már olyan dolgokra is kell figyelni – most nem részletezném -, ami eddig nem volt szempont. Ez új feladatok elé állítja az ilyenkor utazót.

Természetesen segít a kényszer és persze segíthet az eredmény és az élmény is, szerencsére.

Mit adhat egy ilyen utazás azoknak, akik még nem vettek részt ilyen táboron? Hogy fogjanak hozzá?

Először is a cél meghatározása nem maradhat el, anélkül egyrészt elmaradhat az elvárható eredmény, másrészt a reális cél segíthet a csalódás elkerülésében. Persze – szerintem -, maga Japán nem fog csalódást okozni. A hely szépsége, szervezettsége és működő képessége, szinte mindenkit megfog, e kérdésben nem nagyon várható csalódás. Persze találkoztok majd furcsaságokkal is, ami többségében tolerálható, legfeljebb sokan úgy látják majd, hogy fantasztikus hely, de az állandó életet azért nem itt képzelné el. Ilyen véleménnyel már többször találkoztam.

Persze itt sem minden állandó. A hozzáállás, az tulajdonképpen igen. Annak a minősége, mélysége példamutató. A működésben láthatunk kevésbé racionális elemeket, de azt hiszem, itt ezeknek is oka van, szerintem mi nem értjük teljes körűen. Amit mi rossznak gondolunk, azért annak is lehet távlati, illetve áttételes jó hatása, amit mi nem látunk. De nyilván ezek olyan ’receptek’, amik csak ebben a közegben működnek. Persze azért e téren is tapasztalható változás.

1985-ben voltam itt először, és az akkor 72 nap alatt megismert Japán mára sok mindenben megváltozott, sok minden más lett, mit akkor volt.

A legfeltűnőbb, hogy alkatilag, de főleg méretre nagyon megváltoztak a japán emberek. Akkor még a népesség túlnyomó része az ázsiai sztereotípiának megfelelő alacsony és vékony, a hölgyek szintén alacsonyak és görbe lábúak, igaz szép arcúak voltak. Az ettől eltérő alkat ritka és persze feltűnő volt. Mára ez teljesen megváltozott. Az átlagmagasság megnőtt, és nem csak a szélsőségek miatt. Viszont a kövér, vagy molettebb alakok sem keltenek ma már akkora feltűnést, mint régebben.

Némileg változik a ruházkodás. Tradicionális ruhát a hétköznapokban már akkor sem sokan hordtak. Főleg hölgyeket láthattunk, de napjainkban is hasonló. Illetve vannak még azok a fiatal párok, akik így, kvázi ünneplőbe öltözve mennek el egy-egy hétvégi városi kirándulásra. Ami talán új, hogy a rövidnadrág is kezd valamelyest tért-hódítani. Korábban a gyerekeken kívül kevés embert láttunk benne, ma már talán ez is jobban praktikus viseletnek számít (persze európai méreteket e téren se várjunk).

Étkezés, talán erről is érdemes pár szót váltani. Ez is elég jelentősen változik, átalakul. Régen nyugatinak, vagy európainak mondható, egyszerű sült dolgokkal (hús, fasírt szerű dolgokkal) inkább csak az áruházak kínálatában találkoztunk, azt színesítették, igaz McD’s volt már akkoriban is.

Ma már nagyon sok egyszerű, kisebb, talán ’étkezdé’nek nevezhető vendéglátó egységben (nagyon sok ilyen van, ahol kisebb falatozás közben iszogatnak, beszélgetnek az emberek) szinte csak ilyen jellegű ételek vannak, 1-2, főleg főtt és sült töltött tésztával kiegészítve. A saláta is teljesen természetes már. A hagyományosnak mondható japán ételek egyrészt megtalálhatóak a drágább, előkelőbb, de japánban azért még egy réteg által megfizethető, általában nem az utcáról közvetlenül nyíló hagyományos éttermekben. Itt egy menü sor – nyilván kívánságtól függően, alakíthatóan – 10-15 ételből is áll, amit szigorú sorrendben tálalnak fel, és amiből a többség csupán 2-3-4 falat, szinte csak kóstoló jellegű, amit a tálalás módja és eszközei szinte megdupláznak. De mire a menüsor végére érnek a beszélgetéssel és az italokkal kiegészülve kellemesen eltelt az idő, jól érezték magukat és még az alvás ellen sem a gyomrukkal, hasukkal küzdöttek. Persze ami szintén népszerű még, azok a kisebb vendéglátó egységek (nemegyszer csak egy pultszerű asztal mellé tett székekkel felszerelt kisebb helyiség, vagy azzal kombinált néhány asztal), ahol Ramen, Tempura, Yakitori, vagy Gyoza kapható, persze sokszor más ételek kíséretében. Természetesen van olyan, hogy csak különféle Rament készítenek (kb 2-3 embernek való levesszerű étel tésztával, tojással, hússal, zöldségekkel, vagy akár tengerből származó finomságokkal). Népszerű Japánban a Shabu-shabu, ahol forrásban lévő vízbe mártott, vékonyra szeletelt húsokat, és forrázott zöldségeket lehet fogyasztani különböző szószokba mártogatva. Szintén népszerűek azok az éttermek is, ahol az asztaloknál ’nyílt tűzön’, parázs felett lehet a különböző húsféléket, kolbászkákat sütögetni. Természetesen igazságtalan lenne, ha a tradicionálisnak is nevezhető Soba kimaradna, melyet hagyományos Soba-éttermekben is lehet fogyasztani (sőt, helyben lehet szemmel kísérni, hogyan készítik a tésztát a vendégek előtt).

A közlekedés az nagyon ki van találva. Jól működött akkoriban, jól működik most is. Pontosság. Ez a kulcsszó. Ez a legfontosabb, és az, hogy megbízható. Ha ki van írva, akkor el is indul és meg is érkezik. Kényelem – hát ez azért nem mindig. A Metro, a JR mindenhova elvisz Tókióban, ne de ennyi embert? Igen, sűrűn jár, de ha szükséges, akkor az alkalmazottak feltuszakolják az utasokat (szinte mindig van még 1 embernek hely, és ezt be is bizonyítják). Vidékre ott a villámgyors Shinkanzen, míg helyben a kisebb távolságokra elengedhetetlenek és folyamatosan foglalkoztatottak a Taxik. Velük azért érdemes óvatosnak lenni. Elengedhetetlenül szükség van a pontos címre, mivel azt ott senki nem tudja. A helyiek ugyan a speciális, számokkal felturbózott címekből legalább az irányt kibogozzák, de a címet egyedül a GPS segítségével lehet pontosan megközelíteni, ami minden taxi legfőbb része.

Na és persze van még az utazó, aki feltétel nélkül kedveli az országot, az ottani – ma már nem túl hosszúra szabott – életet. Aki nagyon elfogult az országgal és általában az ottani emberekkel. Elfogult az ottani karatésokkal, mesterekkel. Emellett persze jól felfogott érdeke a vakság helyett a kritikus szemlélet, amiből minden körülmények között tanulni is lehet. Ami viszont változik, az maga az utazó, aki nem tudja semlegesíteni magát az idő múlásától. Aki már nem annyira örül a kifogástalan japán stílusú szobának, ahol a szabadidejét töltenie kell, mint régen. Bár szabadidő szinte alig van – hiszen a napi 3 edzés, az utazások kitöltik a napokat -, azt a keveset sem könnyű a tatamin, és a felette lévő 6-8 cm-es sávon belül eltölteni. Ilyenkor csak a szaunában eltöltött idő az életmentő (egyébként is), különben utazónk nagyon meggondolja még azt is, hogy milyen testhelyzetben változtasson helyet a teljesen rendben lévő, megfelelő teret is adó japán stílusú szuperior szobában. De a részletekkel nem szeretnélek – kedves olvasó – terhelni, azt még előbb nekem is fel kell dolgoznom magamban.

Ami még megváltozott és nekem is megmagyarázhatatlan – mármint az 1985-ös állapot -, az nem más, mint eljutni Japánba. Amikor 1985 augusztusában elindultunk öten, akkor még kb. 2 és fél napot rá kellett szánni, ami az útvonalat olvasva akár 3-4 napnak is tűnhet. Budapest – Moszkva – kis időtöltés után (közel fél nap) Habarovszk repülővel. Majd jött a Habarovszk – Vlagyivosztok vonatozás a sztyeppével, étkező kocsival, az orosz valóság megismerésével, végül közel másfél nap hajóút, nagy-nagy hullámokkal, viharral, az esti ünneplés ’fekete levesével’, míg feltűnt végre a Yokohamai kikötő. De ez már egy másik történet, ami előbb-utóbb biztosan papírra kerül. Menjetek és nézzétek meg Japánt, mindenkinek látnia kell.