Az utolsó stáció
Igaz mese a végről (7-7-100)
Egyszer már rám kérdeztek, hogy mik ezek a számok, bár soha ne jutottunk volna el eddig.
Nem, egyáltalán nem azért, merthogy nem fogadom el az élettől, vagy a természettől.
Elfogadom, természetesnek tartom, sőt, sok szempontból üdvözítőnek, de mint sok mindenben, itt is a módja az, ami elfogadhatatlan.
7 év kellene a 100-hoz, és 7 nap választotta el a születésnapjától.
Ha a teremtő meghallja a hangját, akkor nem jutunk el eddig, akkor nem ez a forgatókönyv.
Nem, mert az az ember, aki egész életében másoknak segített, az most rászorult a segítségre, amit sajnos nem kapott meg teljes körűen.
Nem kapta, mert nem kaphatta, és ennek csak az egyik – remélem kisebb – oka, hogy kevés ember maradt mellette, akitől megkaphatta, de a körülmények, a környezet (igen, a társadalmi is), a jelenkor ezt megakadályozta.
Volt egy ember, aki soha nem fukarkodott a panasszal, és ez az ember élete utolsó fél évében magához képest szinte szó nélkül tűrte a legnagyobb fájdalmat is. Volt egy ember, aki szó nélkül segítette a nem átlagos körülmények között született gyermekét az első éveiben, aki télen-nyáron 7 km-t gyalogolt gyerekként, hogy tanulhasson az elemi iskolában, aki megélte, hogy elvették családjától azt, amit úgy hívnak, hogy magántulajdon, aki szó nélkül 11 évig segítette a magatehetetlen, orvosi műhiba miatt fél oldalára béna apósát, mindezt nem sokkal a mézeshetek után.
Aki zokszó nélkül segítette mentálisan zavart édesanyját, aki így kívül került a környezete átlagos életén, aki elvesztette otthonát, aki fél életen át csak ápolt másokat, ez az ember mások segítségére szorult. Idegenekére, akik közül volt, aki ezt tiszteltben tartotta, és persze jó páran, akik ezt nem tudták mindig tolerálni.
Aki másokat segített elvárások nélkül, az most magától inni sem tudott rendesen, aki hiába volt körülötte az, amire esetleg szüksége volt, de hogy megkapja, ahhoz segítségre volt, segítségre lett volna szüksége. Mindez úgy, hogy egész életében nem szeretett kérni, ha tehette, megcsinálta, vagy lemondott róla
Tisztelt másokat, és csak ennyit várt volna el másoktól is.
Tudom, mert láttam, hogy nagyon nehéz körülmények között dolgoznak kórházban, idősotthonban egyaránt. Nagyon nehéz körülmények között, de ezt vállalták. Természetesen ők is emberek a saját problémáikkal, de egy idős, magatehetetlen embernek nem a fájdalom és szenvedés esik a legrosszabbul, hanem az elmaradt jó szó (még ha kevés is), de persze a nyers, vagy magalázó szó még jobban.
Onnan tudom, hogy elmondta, mert szerencsére, vagy nem, de el tudta mondani. E mellett megbocsátott minden ilyen szóért is.
Ha csak belegondolok, nem tudom én hány napig bírtam volna a szinte mozdulatlan fekvést, a mérhetetlen és eléggé elképzelhetetlen kiszolgáltatottságot.
Sebes lett a lába, egyre több helyen, a testét megsimogatni sem lehetett, mert az érintésre is hihetetlen fájdalma keletkezett. Már csak a fejét, arcát és a kézfejeit lehetett érinteni, megsimogatni.
Soha korábban nem hallottam ennyiszer, hogy szeretlek és be kell vallanom, nem vagyok rá büszke, én sem mondtam korábban annyit senkinek, hogy szeretlek, pedig ma már tudom, hogy kellett volna, sokkal többször kellett volna.
Megpróbáltam megtenni azt, amivel segíteni tudok, de ma már tudom, hogy nem tettem meg mindent. Sokszor nem is tehettem, de ez nem mentség, ma már nem tartom annak. Akkor nem tudtam, amikor neki a legjobban kellett volna.
Szegény csak utalt rá, hogy van-e valaki, aki őt így is elfogadja? Szeretett volna eljönni onnan. Nem érezte jól magát, nem is érezhette. Szeretett volna más körülmények között lenni, máskor azt mondanánk, meghalni. De esetében nem igaz, hiszen annyit, de annyit hallottam tőle az utóbbi 3-4 évben, de valójában élni akart. Még így is. Fel akart épülni, először még menni szeretett volna, a vége felé már csak a felülés volt a vágya, de helyette azt kapta szegény, amit részben már leírtam.
Igyekeztem minden nap ott lenni, vinni, amit szeret, amit kér, és az elején még értelme is volt, mert megette. Pár hónap alatt kellett végig asszisztálni, hogy jóízűen elfogy, amit szeret, majd az adagok rohamosan csökkentek. Az utolsó hetekben nem tudtam olyan keveset vinni, hogy ne maradjon meg a java, majd 2-3 hét volt, hogy a 4-5-6 falat lecsökkent 2-3-ra, de bizony volt 1 is, ami nem csúszott le teljesen. A folyadékot igényelte volna, de azt sem tudta mindig. Egyre jobban elfogyott a levegő körülötte.
A bal lábán csúnya lett a seb (nem láttam, mert mindig be volt kötve), míg a hét közepén elvitették a Balesetire (Péterfy K.). Ott megjárt 2 osztályt, amire kiderítették, nem oda tartozik az otthon (nyilván, hiszen ez szinte a szomszédban volt, de a betegszállító már nem vitte el a 3. helyre, visszakerült. Azt gondolták kibírja keddig, de nem így történt.
Szombaton este mindenképpen kórház kellett. Az élet úgy hozta, hogy 50 m-re jöttem el mellette, mert mire hazaértem, már hívtak, hogy bekerült. Újabb 1 óra, és szóltak a sürgősségiről, hogy azonnal menjek be. Irány azonnal a Bajcsy Zsilinszky kórház. Így történt, és reggelig vele voltam. Amputálni kellett volna a lábát üszkösödés miatt, de nem volt megfelelő vér. Itt még dicsért az orvosnak és bizakodóan fogta a doki kezét, jelezve, hogy remél, szeretne. Hiszem, hogy nem csak ösztönös volt.
Egy röntgen után hajnalra felkerült az osztályra, ahova engem is felküldtek, beszélni xy doktornővel.
kb.1 óra várakozás, míg bekerül a kórterembe, bent lehettem vele. Újabb 1 óra, mire kiderül, a doktornő nem tudna újat mondani. Sajnos vágni kellene, de ebben az állapotban nem biztos, hogy az altatást kibírná (és az sem biztos, hogy nekikezdenének).
Az esetleges műtét miatt nem kaphat semmit, még vizet sem (utoljára a röntgen előtt tudtam neki adni, még nem mondták mit nem lehet. Így az volt az utolsó korty).
Elszenderedett, 6-ra értem haza.
Délután látogatás, már infúzión volt folyamatosan. Végig beszélt szegény. Kiderült, egész nap folyamatosan beszélt, mondta, azt hiszem kibeszélte magából minden bánatát, az életét, gazdag és sokirányú tapasztalatát, mert a látogatás 2 órájában ezt tapasztalhattam.
Ez már nem volt tudatos, ezt már nem tudta irányítani. Még 2x tudtam vele beszélni, ebből az egyik alatt – az orvos kérésére – próbáltam rábeszélni, hogy járuljon hozzá az amputációhoz, mint az egyetlen valamennyire jó lehetőséghez, hiszen két opció volt, vagy ez, vagy egy, némileg lassúbb halál.
Próbáltam elmondani szegénynek – lehet, nem tudtam elég meggyőző lenni -, de lelkesedni már nem tudott. Kicsit elfáradt, én pedig tudva, hogy a vért megszerezték, de nem tudva semmi más biztosat, engedtem pihenni.
Hétfőn hívott a főorvos, hogy ő már nem szívesen ’darabolna’ (bocsánat a nyers fogalmazásért), mert nagyon gyenge a néni, és az altatást sem valószínű, hogy bírná. De szerinte kb. 1 napja van csak hátra, mert ezt nem érdemes szemérmesen elhallgatni. Hozzájárultam – jogilag nem is volt más lehetőségem, és azokban az órákban nekik sem -, így ’kikerült’ egy másik kórterembe.
A hétfői látogatásnál már oda kísértek át, amit soha nem fogok elfelejteni. A doktornő mondta, várjak egy kicsit. 5 perc múlva visszajött, hogy most nem tudok bemenni, mert most halt meg az egyik beteg, kicsit várjak. Vártam 20 percet, majd bementem.
2 hálótermes, 3-3 ágyas kórterem, én a jobb oldaliban voltam érdekelt. Kintről 2 paraván látszik.
Sehol semmi mozgás, bemegyek.
Balra egy kórházi ágy, benne egy hölgy-beteg, szerencsére életben.
Anyut keresem. Benézek a baloldali paraván mögé, lepedő, alatta a volt beteg, megyek a jobboldalra, Anyukám infúzió nélkül, mintha aludna. Kevés életjel, de azért előbb utóbb megláttam azt is. A 30-35 kilós asszony csont-sovány arca arányt váltott, elkezdett duzzadni az ödémától, ettől kerek lett, egyik szeme nyitva, másik összeragadva. Fehér a bőre (ezt nevezhetik holtsápadt, halálsápadt állapotnak – tulajdonképpen fehér, kifehéredett bőr, filmekben látni ilyet), mindenképpen új, szokatlan állapot.
A kórteremben speciális illat (nagyjából a helyzetnek megfelelő, bár nem voltam még ilyenben, de a hagyományos kórtermi illattól nagyon különböző).
Majd mögülem a szoba másik sarkában megszólalt a hölgy, hogy legyek szíves, és csukjam be az ablakot, hogy ne legyen huzat. Egészen bizarr pillanat volt, illően a bizarr helyzethez.
A következő kb. 1 órát itt töltöttem kb. 5 perc bent, 10 perc kint váltásban, de változás nem történt.
Közben ismerkedtem anyukámmal, megsimogattam hideg kezét, és a 3.-4. alkalommal jutottam el oda, hogy nem tudom mi vár ránk és mikor, de megpróbálok egy puszival is elköszönni tőle. Ezt az idősotthonban sokszor megtettem, de ez egy egészen extrém helyzet volt, de örülök, hogy megtettem. Reakció már nem volt, igaz, felügyelet sem, látszólag és ténylegesen lemondtak már szegényről. Ma már tudom, a főorvosnak igaza volt, de azért nehéz ezt elfogadni, nehéz megélni, hogy él az édesanyád, de már a világ lemondott róla, már csak félig van közöttünk.
21-én, kedden valamit érezhettem, mert a látogatás előtt jóval, dél körül bementem a kórházba.
A helyzet hasonló, azzal a különbséggel, hogy az enyhén nyitott szájból egy nyugodtan alvó személy szuszogás és halk horkolás közötti, a levegő szakaszos kifújásával járó, enyhén vibráló hangja kísérte.
Az arca a tegnapihoz képest nyugodtabb, mintegy megszépült volt, nyugodtabb mindenképpen. A szépségét a feldagadt arc furcsa, szokatlan kereksége törte csak meg.
Majdnem 2 órát voltunk együtt, és ez alatt olyan érzésem volt, hogy szívós természete talán újra legyőzi ezt az elmondhatatlan szenvedést, és lehet, újra reménykedhetünk. Így jöttem el tőle. Az utolsó képet 13:40-kor csináltam róla, majd eljöttem, mert akkor már több, mint egy napja nem volt jele, hogy esetleg még egyszer beszélni tudjunk.
Hazajöttem, és 14:40-kor szólt a telefonom. Talán érzett valamit, adott még egy utolsó reményt, megvárta, hogy eljövök, és röviddel utána úgy döntött, hogy elég volt a majdnem 93 év, elég volt minden szélsőségével.
Ezzel a képpel, és az utolsó Mátyás téri pillanattal maradsz meg emlékezetemben.
Olyan fontos maradsz, mint ezekben a hónapokban! Köszönök mindent, amit Tőletek kaptam!
Az utóbbi hónapokban megtanítottál igazán érezni, együtt érezni, az érzelmeimet kimutatni, szeretni, aggódni, áldozatot hozni, arra felkészülni, szégyent és tehetetlenséget érezni, elfogadni, tehetetlenül asszisztálni és a lelkiismeretemet izzásban tartani. Talán a Te szenvedésed, és édesapám 24 évvel ezelőtti utolsó 1-2 hónapjának élményei tettek igazán emberré.
Remélem változtam annyit, ami a hátralévő éveimet e téren teljesebbé teszi, igaz, ezt nem ezen az áron kellett volna elérni.
Nézzétek el, hogy ilyen hosszú voltam, önzően hosszú, noha igazából csak a végjátékról írtam, de talán segít, hogy kiírhattam magamból. Kívánom, hogy kerüljenek el Benneteket ezek az ’élmények’.
ősz öreg sokattapasztaltdemégiskevesettudósegítőszándékkaliskiszolgáltatvakínlódómester
2021.10.03
