2020 szeptember 27

Silence 2

Akkor egy kicsit más hangsúllyal is erről a jó két évről.

Közel 2 éve kezdődött el, hívhatjuk kálváriának is.

A december és a decemberi Keiko Osame régóta meghatározó a Shoryumonban, de eddig a barátság, az év vidám lezárása (unicumos lefojtása 1 év feszültségeinek) és némi személyes ünnep határozta meg.

Két éve ebbe némileg belerondított valami, ami a Keiko Osaméra már valósággá vált, ugyan azt remélem mégsem zavarta meg. Ez eléggé meghatározta a következő 2 évemet, ami – reményeim szerint talán idén decemberben, vagy jövő év elején véget ér.

Csak nagyon vázlatosan, mert egyrészt nektek nem olyan érdekes, másrészt talán a végére felejthető, végül valójában rám tartozik, de persze talán az is egyfajta gyógymód, hogy kiírkálja ezeket magából az ember, így aztán elnézést, de mégis másra is tartozik majd, elnézést kérek minden olvasótól.

Szóval 2018. decemberében csak keresgéltek, de a nevem nem találták sehol – ami mára sajnos megváltozott. Ehhez elég 2-3 helyre elmenni és máris ismertté válsz. Ők nem tudták a nevem, én nem tudtam, mi a PSA.

Az első hónapok – köszönet a segítőknek – viszonylag gyorsan véleményt formáltak, kiderült mi a helyzet (154,56) és elkezdődhetett az a folyamat, ami talán eredményesnek mondható, noha nem szeretném elkiabálni (0,1).

Aki hasonló helyzetbe kerül, az ma már tisztában van a magyar helyzettel, és nem hiszem, hogy a pandémia bármelyik részétől, pillanatától megdöbbent volna.

Először olyan vagy, mint a kezdő b… a gőzben. Fogalmad sincs, hogy mi hol van, hogy az adott időpont az vajon milyen valós időpontot takar, hogy vajon ki az, aki jóindulatú, és ki az, aki ugyan jóindulatú, de nyers és nem igazán barátságos.

Aztán megtudod, hogy nem kell BL meccs, vagy Rolling Stones koncert, hogy ráébredj, a puszta szerencsén kívül kevés az esélyed, hogy a Déli pályaudvar szomszédságában időben leparkolj, noha mindegy, hogy mikor is érkezel. Persze nem tudsz elkésni, mert a 10:00 óra itt nagyon ritkán van előbb, mint 13:30-14:00 óra, más törvényszerűségeket meg ne is keress, mert bizony a sorrendet egy olyan véletlen-generátor állítja össze, ahol Te soha nem kerülhetsz a sor elejére. Egyébként, amiért mentél, az 4-7 perc között változik.

Persze ennek az időszaknak is vége egyszer, és visszaküldenek oda, ahonnan jöttél, persze érdemi info nélkül.

1082 Budapest, VIII. Üllői út 78/b.
Levelezési cím: 1085 Budapest Üllői út 26.; 1428 Bp. Pf. 2.

Visszamész, a sorrend itt is ugyan az, de már nem lepődsz meg. Elkezded komolyabban venni az alkalmazkodást, reggel helyett késő délelőtt mész, így is 1-re, fél 2-re végzel, akár csak ha 8-8.30-ra érkezel. Persze áldozatnak érzed magad, de nem tudom, hogy mindig cserélnék-e azzal, aki 9 körül már műtőből szalad le a kezelőbe, hogy aztán 1, vagy 2 páciens után felszaladjon az osztályra, majd kb 10-11-től fogadja a napi aktuális talán 10, vagy annál is több betegét. A délutáni programot nem ismerem.

A rendelőket felváltva használják, míg a 2-3 asszisztens kiismerhetetlen rend szerint szolgálja ki az orvosokat, veszi le a mintákat, adja be az injekciókat és még ki tudja mit. Azon meg már csak ámulsz, ha ezek után előfordul, hogy három havonta ezzel együtt is a neveden kérnek meg, hogy még várakozz kicsit.

De ugyan a várakozást nem lehet megszokni – én különösen hadilábon állok vele -, de a kezelés 4-7 perce, vagy a 3 havi 1 injekció beadása valamit visszaad, legalább is úgy érzed.

Ja, injekció. Azt hiszem, egy férfiembernek kevés kellemetlenebb időszaka lehet az életében, ha ennek a hatására példát kap a női nem bizonyos életkori szakaszának jellemzőiről. Ennél talán csak női ruha viselése lehetne kellemetlenebb érzés férfiemberként.

Szóval először jól vagy 1 hétig, majd tapasztalsz valamit, aminek felismerése nem megy egyből, lévén kezdő ebben a mesterségben.

Aztán lassan kizársz dolgokat és valószínűsíted, hogy ez nem más, mint mellékhatás. Azt nem hiszem, hogy ezek a legveszélyesebb gyógyszerek, de egy hormon-injekcó használati tájékoztatójából kevés mellékhatást, vagy következményt hagytak ki, hiszen a 4 fokozatban leírt 40-50 dolog eléggé lefedi azt a palettát, aminek az elolvasása után nem szoktak hosszútávú fogadásokat kötni a realitás talaján elevickélő földi halandók.

Nagy szerencse, hogy a dokik tájékozottak és magabiztosak, jelen esetben talán még a dolgukat is értik, így aztán nem beszélnek sokat. Igaz, ha kérdezel, akkor mindenre kapsz pár szavas választ. Tegyük hozzá, vagyok olyan ’élet-ismerő’, hogy nem kérdezek olyat, amire úgy sem válaszolnának.

Így aztán a doki tájékozott, én meg jó esetben talán a diagnózis nevét tudom. Persze itt is az idő adja a megoldó kulcsot, így talán jobb is, ha nincsenek az embernek ismeretből adódó elvárásai.

Összefoglalva az is nagyon furcsa érzés, amikor az embernek nincsen klasszikus értelemben vett betegség-tudata. Tudom, ezt nem minden ismerősöm osztja velem kapcsolatban. Persze nem minden tökéletes, de mégis mást gondol az ember, esetünkben én a betegségről, beteg-állapotról. Közben persze tudja, hogy az. Nem könnyű ilyen helyzetben megfelelően reagálni, megfelelően alkalmazkodni.

Vagy nevezzük ezt szép feladatnak?

Persze nem tudom ki, és hogyan van vele, de nem csak betegség-tudatom sincs, de öregség-tudatom sem, miközben számtalan jel tornyosul – és igazolja – nap, mint nap, de erről majd egy későbbi alkalommal.